Űropera: Ailystown

Max

Úgy lóbálta a kezét, mintha csupán színházból térne haza. Még fütyült is hozzá, ahogy belépett a gondosan elrejtett Ginger ajtaján. Éppen annyira volt szem előtt, mint megannyi másik hajó, mely a Cantonon tanyázott, ilyen vagy olyan indokok miatt. A kékbe burkolt figura otthonosan mozgott már a nyílt téren rejtőzés szépségeiben, ezért jó kedélyűen dobta az ágyára fekete táskáját, mely leginkább fegyverek tárolására lehetett alkalmas, ám most egészen más célt szolgált. Olyasmire, aminek köze lehetett a karhoz, mellyel úgy körözött maga mellett, mintha valami bot lenne csupán.
A keze volt ugyan, de nem az, ami a vállából nőtt ki, hanem amit épp az imént zsákmányolt egy vészesen sok vért vesztett, elhalálozásra fokozottan alkalmas egyéntől. Neki már úgysem kellhet, ám a megváltást jelentheti a random űrszemét számára. Ez ugyanis egy Mudders behajtó keze volt, abból is egy omni-tool forgató kéz, s volt egy olyan érzése, hogy technológiai tudásának teljes hiányában, nem igen fogja tudni feltörni. Meg aztán sosem tudni, mikor van dns zár egy ilyen kütyün. Ha meg mégsem kell, hát jó lesz majd másra.
Ezekkel a gondolatokkal vágott neki a gép belsejébe való szambázásnak, és miután átpislantott az elöl dokkolt Jackknife fedélzetére átsasszézott a két lépéssel odébb nyíló kabinba, s míg nyitott egy csatornát a munkaadója felé, levetette a sisakját.
– Szia kicsim! Hogy megy a meló? – Bájos csevegésbe fogott a túloldalt megjelenő női arc felé. A harmincas nő, penge orrával, és szűk szemeivel úgy tekintett rá, mint aki legszívesebben golyót repítene a fejébe, ám a hangja egészen mást sugallt. Már-már kedves volt.
– Szia édesem! Nem túl jól, nem sok jó hír jött ma. – A színjáték pontosan úgy ment, ahogyan azt korábban begyakorolták, és bár a nő mindannyiszor beígérte személyes találkozóikon, hogy megöli, a rendszer működött. Éppen olyanoknak tűntek a hallgatózó fülek számára, mint egy Weyland irodista és a szeretője. Egyik sem volt teljesen igaz. Hiszen az irodista jóval magasabb pozícióban mozgott, mint azt a vörös hajú szerető el merte képzelni, de persze ő is csak egy zsoldos volt.
– Miranda drágám, akkor én vagyok ma a te megmentőd. Nézd mit kapsz tőlem. – Ezzel a képernyőbe integetett a hazahozott karral, s bár látta az, – egyébként Miranda Utan névre hallgató, – nő fintorát, a hang ezúttal sem remegett meg.
– Jujj de gyönyörű édesem! Én kapom? – A szőke Utan tett róla, hogy az igazi profik se legyenek tudják meglesni a képanyagot kettejük közt, így bátran fintorgott, s még nagyobb odaadással küldte kézjelek formájában a pokolra a zsoldost.
– Te bizony. Este felmegyek hozzád, és odaadom. Te főzöl ma, vagy én? – Bármily hihetetlennek is tűnik, az egymásnak felállított nyelvezetükön, éppen azt beszélték meg, hogy a Ginger-en, vagy a Weylandnál találkozzanak-e.
– Te vagy a soros. – Kuncogást hallatott Miranda, s a férfiban egy pillanatra tényleg felmerült a gondolat, hogy ne csak a tolvajnyelven hívja randizni, ám ahogy a jéghideg tekintetbe fúrta a sajátját, elment a kedve az egésztől.
– Oké drágám. Akkor majd hívlak, mikor megyek. Szép legyél nekem és az ajándékodnak. – Ezzel lecsukta a sávot, majd az asztalára dobta a zsákmányát.

Maximillian Church hazatért. Legalábbis ilyesféle gondolatok bántották, amikor elfogadta a megbízást azoktól, akik kikísérletezték őt, a bedöglött izomserkentőkkel és króm csontvázzal ellátott, fájdalomcsillapítóktól függő katonát. Ugyanazoktól, akik annak idején kilövették a Gilgamesht, melyen a családja szolgált, és akiknek a nevét a tetoválása őrizte. Mert a Cerberus nem volt könyörületes az eleve életveszélyes missziókra küldött öngyilkos hajókkal, így teljes magabiztossággal lövették keresztül egy fregatt ágyúival az egykori otthonát, míg ők benne tartózkodtak.
Ennek állított emléket a testére varrt síremlék, és az új hajója neve. Ginger. A gép, ami emlékeztette az egykori kapitányára, az örök Ász-ra, aki narancsvörös hajával és szeplős képével tökéletesen rászolgált a névre. Azt azonban sehogyan sem tudta ide kapcsolni, hogy az Andorath incidens után, miután alaposan megszedte magát, munkát vállaljon azoknak a megbízásából, akik tönkre tették az életét. Márpedig ő pontosan ennek ücsörgött a sűrűjében. S mindezt csupán egy kósza pletyka okán.
Előhívta az omni tool-t a zsákmányolt kézen, majd rövid kutakodás, cifra káromkodás és egy elégedett sóhaj után végre megtalálta rajta amit keresett. Nem tűnt tisztának a kép, pláne nem az állt a fókuszban, amire ő figyelt, ám határozottan kivehetőnek rémlett rajta egy arc. Merel arca. Márpedig, ha a kislány őrmester landolt Ailystown-ban, akkor minden valószínűséggel zajt kelt az éterben, ahogy minden katona, ha kényszerű bújkálásba fog.
A probléma ott kezdődött, hogy a Weyland éppen az olyan bandák bomlasztására bérelte fel, melyben minden jel szerint Béta negyvenharmadik lánya is bőven benne tanyázott. Ehhez pedig egyáltalán nem volt semmi kedve. Megrándult égett arca, amikor arra gondolt, hogy a bomlasztás végével maga a Cerberus fog belovagolni fényes paripákon, és előadni a faszagyereket sárföld lakói előtt, mint megmentő, és új uruk. Ez pedig bántotta, méghozzá jóval több okból, mint amit bevallott magának. Azonban Orkán Kardja nem riad vissza a kihívásoktól, így elhatározta, hogy ha igaz a hír, miszerint Merel ezen a bolygón van, ő biza segít nekik rendet vágni ezen a kurvatanyán. Ám most, tanácstalanná vált a továbbiakat illetően.

Hosszas töprengés előzte meg azt a pillanatot, mikor magára csatolta a fegyvereit, majd a fejébe csapta a sisakját, és útnak indult az árkád felé, melyben minden jel szerint ismerősre bukkanhat. Na persze, ez eléggé egyirányú lesz, hiszen amióta utoljára találkoztak, egy új páncélt öltött magára. A régi a Jackknife falán lógott, mint mementó, és vésztartalék. A mostani viszont kivételesen jó szolgálatot tett neki. Egyrészt a turian fejre hajazó sisakdizájn nem csak összezavaró, de az elülső „T” bevágású vizor miatt sokkal nagyobb látóteret biztosított, és a hátsó tüskékkel is tökéletesen tudott arcokat összetörni, ha lefogták. Nem mellesleg a rákozott páncélzat továbbra is védte a keveset érő irháját, ráadásul úgy alakították ki, hogy kellőképp maga alá csinálhasson mindenki, aki csak látta. Színben nem változott, ám a díszítése sokat módosult.
A jobb alkaron az Orkán Kardja kifejezés virított fehéren, míg a vállán álló joker kártya ezúttal sokkal lazább dizájnnal bírt. Nevezetesen, egy kevés ruhában vigyorgó női alak lett az új udvari bolond. Persze nem maradhatott el az idézet sem, mely ezúttal is a mellkasán foglalta el az őt megillető helyet. Így szólt: „A legyőzhetetlenség rajtunk múlik, a legyőzhetőség viszont az ellenségen.„ Bölcs szavak.
Ekkor lépett az Outpost Alpha 1 árkád gyomrába, minden figyelmével az ismerős arcok után kutatva. Csak legyenek is ott, különben lehet most ölette meg magát a Weyland kezei által.

Max

Ha választhatott volna, hogy ezer évig etetik a szerveit varjakkal, miközben mesterségesen életben tartják, hogy végig érezze az egészet, és még a fájdalomcsillapítóit is elfelejtik, vagy besétál tökig armorban egy feltehetőleg banda törzshelyre, nagyon komoly gondolkodást igényelt volna, hogy dűlőre jusson. Egyfelől azért, mert az első opciót nehezére esett elképzelni, de sejtette a dologban rejlő kellemetlenséget, ámbátor a másodikból következhetett az előbbi. Szörnyű gondolatok, tetőtől talpig páncélozott korzózás, M6D és kard az oldalon, minden jel szerint Max dolgozott, amit a barátai nagyon jól tudtak róla. Illetve tudtak volna, ha elmeséli nekik, vagy élnének még egyáltalán. De talán még akadhat pár ismerős arc, akinek egy komolyabb italozás alkalmával elmondhatja, mielőtt roppant drámaian fejbe lövik. Na persze, nem véletlen ragadt meg rajta a paranoia, s talán éppen ezért látott bele minden munkaadója egy olyan mérhetetlen profizmust, amelyre aligha szolgált rá.
Kereste az ismerős arcokat, mint mikor kiskutya tér haza, reménykedve abban, hogy a gazdi még nem költözött el. Azután a lőtér felé indult, s nagyon komoly előnyben érezte magát, amiért sisakot viselt, ezáltal senki nem láthatta a széles vigyort a fején. Viszont pontosan tudta, hogy nem lőheti le a poént, s nem tehet egyértelmű mozdulatokat. Pontosan úgy kellett kinéznie, mint a paranoid zsoldos, akinek kedve szottyant a játékteremben elütni az idejét. Minthogy komoly halálfélelemmel és üldözési mániával küzdött, elképzelhető volt bármilyen kameraképen, hogy Maximillien Church a Gilgamesh egykori Joker kártyája, az örök „ajándékcsomag”, – minthogy gyakorta került erősítésként bevetésre, – a stoppos és random űrszemét, teljes menetfelszerelésben megy el még vacsorának valót vásárolni is. Így tehát a látvány maradéktalan lehetett. Már csak arra volt szüksége, hogy valamiképp felhívja magára a figyelmet, méghozzá diszkréten. Lehetetlen küldetésnek tűnt, ám aztán talált egy játékot, amely kapóra jött számára. Fogalma sem volt, hogyan kell játszani, sem azt, hogy pontosan mit is csinál, de a név miatt megérte néhány kreditet beleölni a mutatványba.
Az Rampaging Asari névre hallgató meglehetősen régimódi masina egészen könnyűnek mutatkozott a kezei között, s amint a virtuális karakterrel belefogott a múlt évszázadot idéző szórakozásba, alaposan elgondolkodott azon, hogy vajon mit művelhetett itt a kis kékség amiért ekkora kultusz övezi. A város névadójaként nagyon nehezen tudta elképzelni, hogy a játékgép nem pont Ailys-re utal. Elvégre mi más lehetett volna egy olyan szerkezet, amelyben a kezére húzott kontrollerekkel, egy sínen végigvezetett úton kellett a magas pontszámok reményében összezúzni a Cerberus katonáit? Alighanem Max elvadultabb álmaiban képzelhetett el csak effélét. Mármint milyen épeszű emberi lény vágyik arra, hogy egy asari feszes bőrébe bújva öldökölje a Weylandot? Ez a felállás azonban csak kedvezett neki, hisz ahogy csapkodott, egyre magasabbra lőtte a képernyő felső sarkában pörgő számlálót, amelynek három pozitív tulajdonsága volt. Az egyik, hogy végre picit átélhette a biotikusok életét, ahogy a különleges mozdulatokat bedobva összerántotta az ellenséget, majd egy újabbal a fejükre ugrott, s azzal a lendülettel zúzta be mindegyik agyát a padlón. Ezen felül büntetlenül parádézhatott, egyszersmind ölhette azokat akik megérdemelték volna már igen-igen régen. Harmadszor pedig a magasra felcsapott pontok felhívhatták a figyelmet rá, s talán nem kell megközelítenie a szeme sarkából már megpillantott Tarkovot.

Max

Lassan, de teljes magabiztossággal kezdte beleélni magát a játékba. Ezt onnan lehetett tudni, hogy egyre inkább ritmusra mozog, s ami még fontosabb, kezdte felismerni a kombókat. Szemkápráztató látvány lehetett mindenki számára, aki a furcsaságok kedvelője volt, elvégre teljes páncélban hadonászott. Úgy festhetett, mint egy felnőtt bőrbe bújt tini, aki túl sokat töltött a játékokkal és úgy gondolja, hogy a páncélja van akkora coolság, amit mindenhova hordania KELL. Ha nem is minden részletében, de javában megfelelt a valóságnak az elképzelés is. Minek tagadta volna, hogy amit elvettek tőle gyerekkor terén, arra bőven rászokott a harctéren meg a stoppolás közepette. Bár dolgozni kellett még az egysorosain, hogy akciófigurát gyártsanak belőle a lurkóknak.
Ahogy azonban biotikusként csápolt, úgy érezte maga a tökéletesség, akkor is, ha pontosan tudta, hogy ennél jóval magasabbra is fellőhette volna a pontokat, ha kissé forrófejűbbre veszi a figurát, ő viszont rettenetesen utált sebződni, így ahogy a csatatéren is vigyázott magára, itt is közelített ahhoz a státuszhoz, melyet a köznyelv „No DMG run”-ként aposztrofál. Mit is mondhatott volna? Látszott rajta, hogy most kiéli minden vágyát kettőt leszámítva. De belefért még ez is. Aztán megpillantotta a T bevágás egyik sarkában az ismerős Tarkovot, majd az agyába hasított a hang a másik irányból.
– Ha nem nehezíteném a dolgom ennyi páncéllal, a kölyköknek később nem lenne esélyük rekordot dönteni. – Dobta vissza, méghozzá anélkül, hogy egy percre is elfordult volna a figyelme a géptől. Aztán lassan elérkezett a pálya vége, ahol végre lefejtette magáról a kontrollereket, mielőtt hátra fordult volna. Be kellett vallania: mérhetetlen öröm, meg egy széles vigyor futott végig az arcán, amint megpillantotta Merelt, amiért megint hasznossá vált a fején a sisak. Ha nem tartott volna attól, hogy a Cerb lekeresi minden kis szaros melléképület kameraképét is, most magabiztosan megölelte volna, ami két kérdést indított el abban a kergült agyában.
Egy. Vajon mikor kezdett el annyira magányos lenni, hogy az Umbra őrkapitányát, Béta negyvenharmadik lányát, képes lett volna keblére ölelni, mint valami régi jó barátot az évek távlatát átívelve? Borzalmasan kínozta a kíváncsiság.
Kettő. Mihez is kezdjen most, hogy itt áll szemben a civilbe öltözött Virágszállal, anélkül hogy a Weyland csak egy cseppet is megsejtse, mit is művel éppen az Outpostban.
Ezek voltak azok a pillanatok, melyeknél lényegesen könnyebben kezelt egy erőd börtönéből való kijutást is. Negyvenes pulzussal korzózik ki egy olyan helyről, ha páncél és fegyver nélkül kell átverekednie magát egy hadseregen. Mert egyébként minek izguljon, ugye? De ilyen esetekben a vér olyan területre kezdett tolódni, amely keveset kopott az évek során. Az agyába.
Így eshetett meg, hogy valami nagyon furcsa mód próbálta kifejezni magát.
– Akarsz vele tenni egy kört tökmag? Versenyezzünk. Ha megdöntöd a rekordom, akkor dobok le a páncélból, míg megdönthetetlenné válok, vagy meztelen nem leszek? Mit mondasz? Ha nyerek fizeted a játékot. – Ezzel feldobta a labdát, de hogy érthető legyen a színjátéka, megemelte cseppet a karját, mintha csak ellenőrizné a páncélja illesztését, de valójában üzent valamit a lánynak. Az pedig lényegre törő, egyszerű és kivételesen könnyen befogadható volt. Azt a karját emelte fel, melyre felfestette a feliratot: Orkán Kardja. Könnyen olvasható pozícióban tartotta, megmozgatta a kezét, aztán babrált a páncél darabjaival egy pillanatig, mielőtt visszaejtette a kezét maga mellé. Ha ebből nem ért, hát semmiből sem fog.

Max

Az, hogy épp Merel szólította meg, nem volt meglepetés, de valahogy képtelen volt napirendre térni afelett, hogy mennyire civilnek tűnt Virágszál őrmester. Persze a páncél, meg a puska mindenkin változtat, de ezt mégis nevetségesnek tartotta. Igaz, neki sosem lenne erre lehetősége, már csak az égett feje miatt sem, meg amiatt, hogy gyerekkora óta súlyos szociopátiával vádolják különböző orvosok. Ha két napot normális, hétköznapi emberként kellene töltenie, valószínűleg felakasztaná magát. Cserébe jól érezte magát így.
Amikor aztán megjött a megjegyzés a kis kékséget illetően, hát voltak fenntartásai.
– Meh. Nem ráncolja az orrát, mikor idegbajos. Pedig az jellegzetes. – Ha ez nem volt a lánynak egy jókora neon tábla, hogy „igen, én vagyok az” akkor majd a felirat a karján, amire persze meg is kapja a beszólást. Imádja, az önkritika ezen formáját, úgyhogy még mindig nem vette le a sisakját, mert ritka rusnya látvány a mosolya. Legalábbis ijesztő. Na nem mintha Merelre ez hatással lehetne. – Normális? Egy darab sem. De a legtöbben Max-nak hívnak, vagy ezen a néven, amit egy jó barátomtól kaptam. Szóval elvagyok vele. – Megragadta a felé nyújtott kezet. – Egy élmény veled találkozni Mads. Ami pedig a csajozós szöveget illeti, nem, nem az. De örülök, hogy úgy véled annyira elkeseredett vagyok, hogy egy gimnazistánál bepróbálkozok. Viszont volt már amikor bejött. Egyszer. De az egy nagyon elmeháborodott csaj volt. Mint majd mindenki a Weylandnál. – Ezzel átadta a kesztyűket, majd körbe pillantott. – Közönség meg majd jön magától. – Imádta az ilyen szitukat. Mikor mindketten pontosan tudták, hogy nem adhatják ki a másikat, vagy egymást senkinek, aki megölheti őket a puszta kilétükért. Cserébe annyira szabadon beszélgethettek, hogy az valami fájdalmas. Max ilyenkor bátran szidta a jelenlegi munkaadóit, hisz minek játszaná el a zélótát, mikor az emberek így beszélnek a Cerberusról egymás közt? Tökéletes alibi volt a szabadszájúság, ami melengette a kis szívét.

Max

Max kifejezetten jól érezte magát ebben a szituációban, ami furcsa gondolatokat indított az agyának titulált rozsdás vasládában. Egyrészről, miért olyan végtelenül, halálosan jó élmény neki ez az egész, mikor heti három alkalommal kerülhet ilyen helyzetbe? Talán amiatt, hogy most azért valami moderáltan ismeretes fruskával csinálja ezt, és egyik oldalról sincs vonzalom. Sem tőle Mads felé, sem onnan vissza, sem a páncélja, vagy a fegyverzete felé. Az Orkán kardja évek óta nem bírta feldolgozni, hogy a legjobb nők, – vagyis a nehezebb gépekkel dolgozó technikus csajok, – előbb fekszenek össze a kardjával, mint magával az űr felkent stopposával.
Ugyanakkor azt is el tudta képzelni, hogy hosszú idő alatt most jutott a magány egy olyan fokára, amikor kisgyerekként tud örülni minden ismerősnek. Szíve szerint azt a bárgyú Tarkovot is keblére ölelte volna, de még Ursula közlegényt is. Az pedig az ő esetében nagy szó volt, hiszen egyiküknek sem vágyott a közvetlen közelségére. Ursula amúgy is olyasminek tűnt, ami snu-snu általi kivégzést oszthatott volna az örök Joker kártyának. Mégis, a tudat, hogy ezek az elmebetegek élnek, valamilyen kimondhatatlan nevű hormonfelszabadulást keltett benne.
Ahogy aztán elhangzott a kérdés, teljes magabiztossággal vetette a hátát az egyik gép oldalának.
– A Weyland válogatott elmebetegek gyülekezete. Állítom, hogy oda csak és kizárólag olyanokat vesznek fel, akik eleve hibbantak. De cserébe iszonyat pénzt osztanak annak, aki dolgozik egy kicsit nekik. Nem jó meló, főleg nem olyan lánykáknak való, mint te… – Itt gyorsan közbeszúrt. – Már ne vedd sértésnek. Belőled többet nézek ki, mint a zsoldosmunka. Szóval legalább fizetnek. Ami manapság nagyon komoly előny. És fontos, hogy nem kell őket szeretnem ahhoz, hogy a pénzüket magamhoz vegyem. A politika meg nem igazán érint, szóval az, hogy mit nyernek ők az én munkámmal… Maradjunk annyiban, hogy annyira érdekel, mint a talpamra ragadt kosz. Viszont nem ajánlom őket karrierlehetőségnek. Tényleg idióták dolgoznak ott. – Amit elmondott, az egyszerre lehetett szimpatikus előadás, és a szavak sora, mely kinyit valahol a közelben egy bicskát. Vagy kibiztosít egy puskát. De hát ilyen az élet. Ironikus és kegyetlen.
Ha valaki azt mondja, hogy Max épp annak a cégnek fog dolgozni, amelyik telerakta a testét a félkész implantokkal, és örök fájdalomcsillapítókra ítélte, a random űrszemét biztos a képébe röhög. Mégis így alakult, amire nem volt büszke, de tervezett a dologgal. Méghozzá igen sokat tervezett. Mert Miranda nem csak a munkaadója, hanem potenciális információs forrása lehetett, ha jól intézi. A Gilgamesht nem hozhatja vissza, de legalább magát megszerelheti, hogy aztán valami dögös gitárszólóval a fülében, egy alkarnál hosszabb, legalább páncéltörő kéziágyúval agyonlövöldözzön mindenkit, akinek köze volt ahhoz, a projekthez, amiben ő alany volt. Addigra szerez a hátára valami szárny alakú festést, hogy igazán jól mutasson, mint a halál angyala. Ó az űrzsoldos, és az ő vad képzelgései.
Ez legalább elvonta a figyelmét arról, hogy elkezdjen arról elmélkedni, mi lehet a furcsa errefelé, ha ő nem számítana annak, mikor rámászik egy gimnazistára. Volt pár embertípus, amit gyűlölt, és a pedofil ennek igen előkelő helyén szerepelt.
– Nem akarok belegondolni, mi lehet erre a furcsa, ha ez nem lenne az. Augmentek, bandák és pedofilok járják erre az utakat? Bár jót kérdezek én is. Felejtsd el, nem szóltam. – Ha másért nem is, hát azért illendő volt befognia, nehogy valamelyikük elszólja magát. – Bár az a tény megnyugtat, hogy én tökig armorban nem számítok kuriózumnak. Így a két kedvenc időtöltésem űzhetem. – Nem osztotta meg, hogy mik is volnának ezek, s mire elhatározta volna, hogy mégis, hát csörögni kezdett a kommunikátora. – Ha megbocsájtasz telefonom van. Rögtön jövök. – Ezzel odébb oldalgott, majd a fülébe Uthan hangja duruzsolt.
– Szia édesem.
– Szia drágám. Mesélj, mi történt? – Félelmetes magabiztossággal adták elő a szerepüket, akkor is, ha legszívesebben egy kiskanál vízben ölték volna meg egymást.
– Nem akarsz eljönni értem a munkahelyemre? Megállt a csodagépem. – „Maximillien Church. Jelenjen meg a Weyland-Cerberus főépületének 23. emeletén, Miranda Uthan magánirodájában.” Ha lefordította, igen kevéssé tűnt aranyosnak a dolog.
– Most? – Bár nem ezt mondta, de a gondolatai között ott szerepelt, hogy: „Dögölj meg Miranda.”
– Messze vagy? – „Te is.”
– Annyira nem. Olyan fél óra, míg odaérek.
– Elég, ha egy óra múlva jössz, még úgyis lesz egy értekezletem, de az gyorsan lemegy. – „Van 5 perce elindulni, különben kiküldöm a fiúkat egy harckocsival és behozatom.”
– Vigyek valamit? Egy bort? – Ez hivatalosan azt jelentette, hogy kell-e magával vinnie bármilyen felszerelést, de mivel ez teljes nonszensznek tűnt teljes menetfelszerelésben, ő a kérdést igen komolyan szó szerint tette fel.
– Nem kell szívem. Leteszlek. Gyere. – Ezzel a stoppos visszafordult Mads felé, és csak reménykedett benne, hogy nem vonta el a játék a figyelmét, mert nem véletlen hagyta bekapcsolva a hangszórót a sisakon.
– Bocsánat. Nők. Nem sok időm van sajnos, pedig ezt a délutánt az árkádnak szenteltem. Viszont valamikor megejthetnénk ezt a meccset. Az sem baj, ha nem itt, bár nem tudom hol van még ilyen játékgép. – Csak remélte, hogy a titkos jelei átmennek Mads agyán, és landolnak Béta negyvenharmadik lányának receptorain. Mert ez egy burkolt találkozómegbeszélés kellett, hogy legyen. – Apropó, te úri lánynak tűnsz. Tudsz valami jó bort?